Még mindig bent

Mielőtt elhangzik az első kérdés: igen, még mindig egyben, a kisasszony még nem döntött a külvilág mellett. Igaz, semmiféle extra varázslatot nem végeztünk, hogy megjöjjön, de a meztlencsiga-vadászat után igazán belehúzhatott volna. Ha három km gyaloglás nem segít, akkor talán a lépcsőzés marad, de azért még kap egy-két nap esélyt, mert a lépcsőket kifejezetten rühellem. A doki szerint már azért láthatóak a jelek, de hiába mondtam én neki, hogy ezeket a jeleket már kb. egy hónapja érzem, aztán hiába. Péntek délután van randink újra egy szívhangra, aztán elvileg történik is valami vagy aznap vagy hétfőn, mert ő csak egy hetet szokott várni. Szombaton meg ugye ki dolgozik. Hát még péntek délután... Dani mindenestre minden nap kijelenti, hogy most már igazán kibújhatna a kistesó, de az őszinte helyeslésen túl mást nem tudunk tenni. A Dornbach család ezerrel segít, nem tudom, hogy fogjuk meghálálni nekik, a gyerekek majd minden nap együtt vannak, boltba is elhurcibálnak, hogy ne vezessek. Most pl. elvitték Danit megvenni az új autójukat, mert az érdekes program minden kiskorúnak. Peti meg holnaptól szabadságon lesz, akár apaságin, akár rendesen, majd utólag eldönti az adminisztráció.
A meztelencsiga-vadászat elég vicces volt, a kölykök nagyon élvezték. Mi meg rájöttünk, hogy sokmindent kell még tanulnunk a csigákról, mivel azt sem tudjuk, hogy születnek (este előkaptuk családilag a Wikipédiát és megtudtuk). Dani a három nap esőzés után (ami egyébként nagyjából az utóbbi 70 év legnagyobb esőzése volt errefele és még a mi szelíd Sihlünk is áradásközelbe került, a bicikliút jó pár helyen járhatatlan) kijelentette hirtelen, hogy akkor most menjünk kirándulni. Erre nem lehetett nemet mondani még szülés előtt egy nappal sem, nehogy meggondolja magát, így összeszedtük az erősítést a Finsterrütiről és felkanyarogtunk a Bucheneggre. Onnan 20 percre írják a piros éttermünket, de Kriszta saccolt jól: nekünk kb. másfél órába telt odafele. És ez még látványosan a gyorsított tempó volt. Szerencsére mindig akadt valami nagggyon érdekes az erdőben, ha más nem, akkor bálna- vagy cápavadászat. Szegény Lola hősiesen caplatott a nagyok után, de látszott rajta, hogy értelmetlen túlélőversenynek tartja a dolgot, mire Kriszta bedobta a körhinta témát. Ez kb. 5 percig segített, utána újabb "nem hiszem el, hogy létezik" krízis után anyuka inkább ölbevette a legkisebbet. Volt ám meglepi, mikor előbukkant a hinta a piros étterem mögül. Le sem akart szállni. Közben bálnavadászaink tűzoltókká avanzsáltak, így visszafelé erdőtűz erdőtűz hátán mindenfele, és szerencsére a tűzoltókból lett kistigrisek lelkesedése épp a parkolóig tartott. Hozzá kell tennem, hogy a három gyerekket kb. folyamatosan etettük, pedig úgy indultunk, hgoy túl sok kaját vittünk. És aztán jött még a vacsora hullafáradtan...
Hétvégén Danit alig lehett kirángatni, szombaton Peti tett egy kísérltett az Albispass-ra, de elég hamar visszajöttek, viszont vasárnap az egész napot a Technoramában töltötték. Peti most már vette féléves jegyet, mert sosem sikerül végigjárniuk, egyik terem érdekesebb, mint a másik.
Azóta meg csak várunk és várunk és várunk.